Deiter egy kis ideig habozott. Át kellett gondolnia, hogy miképp is szeretne Adelaïde segítségére lenni. Nem tartotta magát jó nyomozónak, de az ötleteire sosem panaszkodott még senki.

 - Nos... - kezdte, majd köhintett egyet. - Először is, kérlek mutass egy képet Martelről!

 Adelaïde biccentett, majd hirtelen felállt.

 - Gyere velem! - kérte halkan, de határozottan, Deiter pedig követte a lányt.

 Szinte vakon sietett utána, és még maga is alig tudta, mire vállalkozott. Egy fiút megkeresni nem kis feladat, de a dolog súlyát még nem érezte eléggé. Pedig ha úgy lett volna, bizonyára nem ajánlotta volna fel a segítségét egy idegennek, hiszen ő az egyszerű megoldások híve volt. Ha valakinek fájt a szeme, ő sosem egy gyógyszernévvel, helyette csak egy ,,Csukd be!"-vel válaszolt. Ám most, mintha egy egészen más ember lett volna, úgy sietett Adelaïde után, aki egy egyszerű, ám mégis elég nagy családi háznál állapodott meg. Kissé elhanyagolt kert keresztezte a sárgára festett falú házat, minek matt, szürkés-kék teteje egész' alacsonyan állt. Pont akkora volt, mint a mellette lévő pár méteres fenyőfa. Deiter mégis irigykedve nézett a házra. Sehol egy szomszéd, tágas udvar, és még csak nem is volt messze az ő munkahelyétől. Tökéletes.

 - Itt lakom - jelentette ki a nő magyarázatképp, Deiter pedig bólintott, és amint kinyílt az ajtó, belépett az előtérbe.

 Női parfüm, és mosott ruhák illata csapta meg az orrát, és ahogy körülnézett, ugyanolyan kifinomult bútorokat pillantott meg, mint amilyen a gazdája. Rend és csöndesség honolt a nappaliban. 

 - Szép ház - dicsérte meg illedelmesen, Adelaïde arcán azonban egy gúnyos vigyor futott keresztül.

 - A férjem építettette - felelte hanyagul. - Egyedül a stílusa és a kinézete az, ami dicsérni való abban a tetűládában.

 Deiter elhallgatott, és óvatosan letelepedett a kanapéra. Így figyelte, hogyan keresi fia képét Adelaïde.

 - Meg is van! - mondta, előhúzva egy dobozt a fiókból. - Nem nagyon szeretek benne kotorászni, mert mindig visszatérnek a régi emlékek...

 A férfi biccentett, megszólalni azonban nem mert. Úgy érezte, most Adelaïde-on csupán egy dolog segíthet, csakis egyetlen egy dolog nyugtathatja meg, ez pedig nem más volt, mint a csönd. A csönd, amely olykor-olykor élesebben vág bele a levegőbe, mint egy hangos sikítás. A csönd, amely a halálnak is az egyik jele. De jelenleg a nyugalom és a béke egyetlen szóval való jellemzése volt. A nő pedig hálásan pillantott fel a férfire, és csak halkan, hogy ne zavarja meg a hallgatagságot, így szólt:
 - Kérlek, nyisd ki te!
 Deiter engedelmesen elvette tőle a kissé poros dobozt, és felpattintotta a zárat. Sok kép sorakozott benne. Legfölül egy olyan, amin Adelaïde egy babát tartott a kezében. Mosolygott, ám az arca mégis gondterheltnek tűnt. Magány és fáradtság motoszkált rajta. Ekkor már nem volt vele a férje, de aki nem tudná mi történt, az csak azt látná a képen, hogy a nő sugárzó boldogságában ringatja a kisbabát, feltehetően Martelt.
 - Azzal a képpel nem mész sokra - szólalt meg hirtelen Adelaïde, rá sem pillantva a férfira. - Alatta azonban lesz egy Martelről, ahol már idősebb. Körülbelül három éves lehet rajta. Alatta pedig én leszek a strandon, és csak azután jön a szülinapján készült fénykép.
 Rá sem tekintett Deiterre, mégis tudta, milyen képek sorakoznak a dobozban. Mély emlékek tömkelege, melyek örökre nyomot hagytak benne. A férfi nem bírt ellenállni a kísértésnek. Először azt a fotót emelte ki, amelyen Adelaïde van fürdőruhában. Csinosnak találta, még így pár évvel a szülés után is. Nem hagyta el magát, sőt mi több, rendkívül vékony volt. A férfi tekintetét azonnal bevonzották telt idomai, és mosolygó arca. Itt már több boldogságot vélt rajta felfedezni.
 - Ki csinálta ezeket a fényképeket? - kérdezte hirtelen, mire a nő ismét gúnyos vigyorra emelte ajkát.
 - Nem ismered. És igazság szerint már én sem... A férjem után vele kezdtem el kavarni, de csak kihasznált... Szexre kellettem csupán neki. Nem is akarok róla beszélni - jelentette ki rezzenéstelen arccal. Illetve, majdnem rezzenéstelen arccal. Ajka ugyanis meg-meg remegett, amíg róla mesélt, szemét pedig alig észrevehetően lehunyta egy pillanatra. Nem pislogott; megjelentek előtte az emlékek. Felkavarták őt, és ezt Deiter is látta rajta. Szörnyű múltja lehetett, és ebből a férfi szinte mit sem sejtett. Így csak lapozta tovább a képeket, és végül meglátta amit keresett. Martel mosolygott rajta. Kis csibésznek tűnt rendezetlen sötétbarna hajával, és kissé elágazó fogaival. Feltehetően az új felső ékeskedett rajta, melyet aznapi születésnapjára kapott. Egy tortát evett éppen, és szája szélén ott is maradt egy kis csokoládé. Deiter elmosolyodott, majd az azon nyomban lehervadt arcáról amikor rájött; bármi történhetett vele.
 - Eltehetem a képet? - kérdezte kis habozás után.
 Adelaïde bólintott, Deiter pedig becsúsztatta kabátja zsebébe.
 - Akkor most kérlek, vezess a játszótérhez! - kérte a férfi, a nő pedig leszorította a szemét, és ismét biccentett. Látszott rajta, hogy nem akar odamenni, de tudta, más lehetősége nincs. Ezért felállt, és Deiterrel az oldalán kilépett a házból...