Deiter magasztos és határozott léptei elhalni látszódtak a nagy tömegben. Rá sem lehetett ismerni, az addig rendületlenül komoly, ám mégis csábításra kész férfire. Inkább csak próbált minél jobban elvegyülni a nagy tömegben, ami nem tűnt egy nehéz feladatnak, hiszen majdnem az egész város ott tobzódott a főtéren, és még azon is túl. Akár egy hangyaboly, olyanok voltak az emberek. Messziről teljesen egyformának tűnhettek, de a férfi mégis kívülállónak érezte magát. Sosem kedvelte az effajta rendezvényeket. Őt inkább a magányos farkas jelzővel lehetne illetni, de valaki mégis hiányzott neki. Azonban ezt mindig remekül tudta titkolni, és még a talpig tetovált teste is besegített neki ebben.

  Már csupán percek választották el a népet attól, hogy kitörjenek, és együtt kiáltsák égbe gondjaikat. A nagy órán a nagy mutató lassabban forgott, mint valaha, az emberek pedig halk duruzsolással ütötték el az idejüket. Csupán Deiter foglalt helyet csendben egy padon, és figyelte unottan a nagy mutató lassú mozdulatait.

 - Tíz, kilenc, nyolc... - kezdte a visszaszámlálást a tömeg. - három, kettő, egy!

 És akkor megannyi kín zengte be Bécs főterét...

 - Senki nem ért meg!

 - Meleg vagyok!

 - Meghalt édesanyám!

 - Megcsaltak!

 Deiter csak egy pillanatra gyengült el végül, és hunyta le szemét. Nem foglalkozva a hangos kiáltásokkal, ő így suttogott bele elenyészően a levegőbe:

 - Magányos vagyok...

 - Elveszett a fiam - hallott meg mellette egy hasonlóan halk hangot a férfi, és mikor csodálkozva odafordult, a reggel látott lányt pillantotta meg mellette ücsörögni a padon. Adelaïde is ránézett Deiterre, és egy hetyke vigyorra húzva szája jobb sarkát, így szólt: - Csak nem az észt hiányolja, uram?

 - Tényleg eltűnt a fiad? - hagyta figyelmen kívül Adelaïde gúnyos megjegyzését a férfi.
 - Nem szívesen beszélek erről egy olyannak, akinek még csak a nevét sem tudom - felelte rezzenéstelen arccal.
 - Deiter Horn - nyújtotta felé a kezét Deiter, mire Adelaïde ismét elmosolyodott. - És ha gondolod, nem is kell ilyen körülmények között beszélnünk róla... Tudod, érdekel. Ha gondolod, nálam elmondhatod egy kávé, illetve egy pohár víz társaságában.
 Tudta, hogy egy kávézóba nem tudja elvinni a nőt, ugyanis most mindenki szabadságon van, hála az ünnepnek, ezért hívta meg csupán a saját lakásába. Jelen helyzetben tényleg nem akart mást tenni vele, csak beszélni. Meg akarta ismerni, hallgatni szerette volna. Adelaïde habozott. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Deiter gyors magyarázkodásba kezdett:
 - Ne aggódj, nem akarlak meghúzni, vagy ilyesmi! - emelte fel védekezően a kezeit. - Amúgy se tenném. Szomszédaink vannak, akik mindent hallanak... - forgatta a szemét.
 Adelaïde egy kis gondolkozás után végül biccentett, és Deiter oldalán elindultak a férfi lakásába, ügyesen kikerülve az éppen hazafelé gomolygó tömeget. Amint a társasházba értek, Adelaïde ösztönösen körbevetítette a tekintetét, az egyedül élő férfihez méltóan kissé rendezetlen lakásban. Mosatlan edények sorakoztak az asztalon, és piszkos ruhák hevertek mindenütt. A fal néhol már kissé megviselt állapotban bomladozott. Nem voltak rossz szagok a házban. Sőt! Inkább férfi dezodor illat terjengett már csak az előtérben is.
 Adelaïde illedelmesen helyet foglalt az asztalnál, amíg Deiter töltött neki egy pohár vizet, majd leült elé, és így szólt.
 - Szóval, mi történt a fiaddal?
 Adelaïde letette a poharat, amiből éppen kortyolt, majd egy halk sóhajtást követően belekezdett:

 - Öt éve tűnt el, de az óta sem tudom túltenni magam rajta... Aznap töltötte negyedik életévét, gondoltam elviszem a játszótérre, hogy jól érezze magát. Pénz szűkében voltunk akkor, így ezzel tudtam csak megajándékozni, meg egy új pólóval. Örült neki. Jó volt nézni a boldog kis arcát, ahogyan fel-alá futkosott a játékok között - mesélte, majd hirtelen elcsuklott a hangja. Ivott még egy kortyot, és folytatta: - Csak egy pillanatra nem néztem oda, és már el is tűnt. Mint aki ott sem volt! Csak egy kibaszott pillanat volt az egész, én pedig majd' megöltem magam a bűntudattól, hogy elhagytam a fiam. Mindenütt kerestem, de sehol sem találtam. A rendőrök pedig egy év után feladták, és halottnak nyilvánították. De én ezt nem vagyok képes elhinni! Biztos vagyok benne, hogy él, és hogy vissza fog jönni hozzám!

 Mintha Deiter nem ugyanazt a talpraesett nőt látta volna akkor, mint délelőtt. A lány akkor, akár egy meggyengült katona, úgy ült előtte, szemében riadalommal, és szomorúsággal. Ahogyan már-már könnyek között mesélt az eltűnésről... A férfi szívébe egy cseppnyi fájdalom költözött, és úgy érezte: Segítenie kell Adelaïde-nek.

 - És a férjed? - kérdezte egy kis habozás után, mire a lány gúnyosan elnevette magát.

 - A férjem? A férjem az egy érzéketlen pöcs, aki elhagyott, miután megszületett Martel.

 Hallatszott Adelaïde hangján, hogy nehezen beszél. A nő, úgy érezte, hogy az ő felelőssége volt, és nem tudott megbirkózni a nevelés feladatával. Deiter pedig látta a tekintetében ezt, és egyre inkább magával ragadta a segítség vágya.

 - Segítek megkeresni - szólalt meg hirtelen, és még ő is meglepődött ezen kijelentésén.

 Adelaïde meglepetten fordult a férfi felé, majd újból felnevetett.

 - Ugyan már. Bizonyára van jobb dolgod is, mint hogy egy vadidegen nőnek segíts megkeresni a fiát. Például a más vadidegen nőkkel való etyepetye... 

 Adelaïde nem vette komolyan a férfit, és nem is vágyott arra, hogy segítsen neki. Deiter viszont rendületlenül próbált valamit tenni, maga sem tudta, hogy mi okból.

 - Engedd meg, hogy segítsek! Tudom, hülyén hangzik, hogy egy idegen faszkalap ajánlja fel ezt, de hidd el... Szerintem ketten jutnánk valamire az ügyben - próbálkozott tovább, mire a nő a fejét rázva sóhajtott.

 - Reménytelen. Ha a rendőrség nem jutott semmire, akkor pont te, miért tudnál bármit is tenni?

 - Mert a rendőrség csupa fasszopó pitiánerből áll, akik csak a törvényt tartják szem előtt, és nem törődnek azzal, ha egy édesanya majd' megdöglik, mert azt sem tudja, mi van a fiával! - harsogta Deiter idegesen.

 Adelaïde megszólalni sem tudott meglepetésében. Nem nézte volna ki a tetovált macsóból, hogy ilyen szinten képes megérteni, és átérezni, hogy min megy keresztül. Végül csak ennyit szólt:

 - Hogyan kezdjünk bele?